 |
| Chiara Bautista képei |
egymást. Szörnyű mese volt, megettél,
és én megfeküdtem a gyomrod. Éjszaka
vagy, én meg a zsákmányállatod. Csak
távolról viseltél éhek nélkül. Csillagod.
Csillagbolhás vagy és én a legközelebbi
elérhető csillagbolha. Nyúlalkatú mert
éhségből viszket. Tiszteletbeli nyúl,
mert annak az ízére hasonlítottam.
Amikor megfeküdtem a gyomrod.
Hagyjuk vinni egymást. Kimondatlan
közöttünk. A kezedben a kurva könyv.
Nem szólok hozzád - úgy nem szólok
hozzád mint az a kurva könyv. Nem
tudom, leszálljak e én is bőröndöstül,
életestül ahol te. Le a földre. Éhestül.
Éhezem rád. Ismerős az ízed. De a
helyeden kusza, zavarodott mondatok
laknak kőből. Megfekszi a gyomrom.
Hagyjuk vinni. Nézd. Csillagnyúlbolháid
is megülnek. Mert ez nem az a hely.
Átmeneti. Ebben az erdőben van egy
rejtett tisztás. Ahol nem mennek. Át.
Találás helye. Ahol az éhed nem keres,
a félelmem nem fél, és a plüssmackó
visszaváltozik. Hagyjuk vinni az éhed és
a félelmem. Neked adtam, te nekem
adtad. Majd ráaggatjuk az elsuhanó
fákra, ha megérkezünk.
Hagyjuk vinni. Minket visz a tehetetlen
csend, ami kizárólag zajokból áll.
Csattog alattunk a sín. Hidraulikazajt
pöffent az ajtó. Bemondják. Bezenélik.
Mintha egy hangerdőbe rejtőznénk a
megszólalás elől. És a könyvbe.
Négy megálló óta nem lapoztál.
Nem hiszem el, hogy nincs olyan
tér, ahol egyszerre fér el a kétféle éh!
Nem veszed észre. Hogy én azt a
helyet keresem, ahol nem bánt a
kételyed? Egyszer volt, hol nem
volt, most nem lehet sehol? Csak
felfalni tudsz, álomba, éjszakába
csomagolni a hülye kérdéseiddel?
Jó, hogy most nem szólsz. Ne
szólj hozzám, mikor gyűlölöm
a viszketeg kérdéseid!
Sértődött csendben. Pedig igazán
szeretem, ahogy nem adod fel. A térkép
bennünk van. Nem azon a papíron.
Leszállunk majd, én hátamra veszem
a csillagnyulakat, te a magad lábán, de
kicsit majd viszlek téged is. Az éhem
becsomagolom a bőröd illatába.
Ki kell várnom, amíg megmoccansz.
Látod. Ennyi megmaradt a zsákmány
ízéből. Akkor is, úgy, és arra mozdulok,
amikor nem is menekülsz.
Majd kirándulunk belőle, ha megvan.
Ahol te szeretsz, a tónhoz, ahol a csábítás
lakik. Az erdőhöz. Ahol én szeretem
a visszaváltozó plüssmackókat. Ki,
a veszélybe. Az éhedbe, és ahogy az
elugrásom felébreszti. Ezért kell egy
olyan hely. Ahol nem úton. Ahol a
szívem lüktetésétől nem csordul a
nyálad. Ahonnan kirándulhatunk
az éles, alkonyvérszín hegyekhez.
Lesz egy pont. Hogy nem bírom tovább.
Fészkelődni kezdek. Vakaródzom és
te összeszeded a csillagnyúlbolhákat.
Akkor majd rád nézek, és pont a kellő
arányban lesz a tekintetemben az éhség,
meg az önfegyelem. És te behajtod a
térkép sarkát. Mint amikor megjelölsz
egy könyvet. Elsuttogja a szél
a levelek hangján az úti cél nevét.
Te megszólalsz. Vagy én. És
akkor megérkezünk.
