Süveg Márknak
nem én megyek fel a vége-nincs lépcsőkön
lépésről lépésre szakítva le ami felvisz:
a vágyakkal terhes elképzelések elvetélnek.
nem rólam szakad le az ide-út
nem belőlem marad az a
semmihez sem hasonlítható légszomj
az izmok ismerős zónái helyén
a teljesen ismeretlen fájdalom.
nem én próbálok összerendeződni
amikor váratlanul mégis elérem a kaput
nem a lábam alatt takarják jótékony felhők
az irdatlan büszkeségre ingerlő távlatot
nem én tagadom le ezt a visszapillantást
ami a megtett útból merítkezne mégis,
nem én kapkodom a ritka levegőt
verejtékfoltos ünnepi köntösömben.
a vágyakkal terhes elképzelések elvetélnek
ahogy hónapokig nem történik
semmi ezután - de nem velem.
ahogy a napok pontosan ugyanolyanok
van ütemük, mint a kételynek
ami rendszeresen elfog - de nem engem.
először lélegezni tanulok, mielőtt
megérteném a mozdulatok teljes
mozdulatlanságát - de nem én
értem meg a ki- és belégzést teljesen.
anélkül, hogy kényszert éreznék rá
hogy szavakba öntsem, miért,
nem belőlem szakad fel az a
szűnni nem akaró sírás.
nem én nem keresek végre indokot.
minden nap feltehetek egyetlen kérdést
nem én érzem magamon az apát
átható tekintetét amikor végre
csendben maradok.
nem jön el egyszer csak a nap
amikor megérzem a mélység vonzását
abban ahogy nem változom és mégis.
nem én állok a hajnallal kézen fogva
a kapuban a lépcsősor tetején
csodálva tájat, amely
a csodával határos módon ugyanaz
mégis minden porcikájában teljesen más
olyan ismeretlen amiben
a láb ismeri a járást - csak nem az enyém.
valaki majd megteszi az első
visszavezető lépést - de nem én.
