Vidákovich Istvánnak
 |
| Jacek Yerka képe |
Föld alá kellene építkeznünk a
hőség elől - mondja a barátom -
akár a mesebeli lények. Vastag réteg
földdel őrizve a rög sötét hűvösét.
Föld alá, - teszem hozzá - de a vizek elől egy
torony tetején legyen a föld alatt,
özön ha ömlik, ne mosson hűvösünkből
ürge és pocok gyanánt. Ázott egér
módjára ne kelljen a fúlást tökhéj-megúszni.
Föld alá, de egy felcsapó földhullám
toronytetején, lassú mozgású réteges
egünk alatt férjen el a tetőn, aki
ide született, aki ide menekült, aki
innen futni gyáva. Tűnjön tágas
távlatnak - a talponállás se egymás
talpán taposson, tűnjön távlatnak a
lassú torlóhullám tornyosuló tetején
lebegő mentőcsónak-szorongás.
Mélységes mély a múltnak kútja;
épülésünk feltorlódó hullámtaraján
a habzás onnan kortyol - az egek vize
szennyes. Tőlünk szennyes, mint
a hiábavaló menekülés az álmokba.
Kútba-fejes. De mindezt nem
mondhatod annak, aki pirinyó életet nevel
ide, dudvamód földből türemkedő
vágyakat és képzeletet gondoz...
Tűnjön végtelenbe vesző utaknak
a kondenzcsík, amit a menekülő
gazdagság rajzol az égbe - föld alá
kellene építkeznünk, de egy
torony tetején; toronyomlásidő van,
eddig raktuk, most ledől egy
kultúra, egy életmód, egy illúzió
Bábel-rendszere. A saját feszítő
ellentmondásai döntik - nem a hőség
és a forró világra ömlő hűtővíz.
Föld alá kellene építkeznünk a
hőség elől - mondja a barátom,
teszem hozzá: a vizek elől egy torony
tetején a föld alá.
