i.m. Pilinszky János
Vetkőzik, aki eddig. Szertehagyja. Elhagyott,
üres héj. Félig üres. Zörögnek benne tegnapok.
Csonthéjruhája rágott csücskét. Párnanyálas
ébredést mégse hurcol. Már. Mást formál az
árnyékokból. Nem az éjit. Közelít és túltart.
Ápol és eltakar. Szemhéjköd üli. Koccanásig túlpart.
Vetkőzik, aki eddig. Két köz között a nincs köz
lakik. Hull le róla. Kifehérít. Érintsd meg. Ütközz.
Bőr bőrhöz. Véletlen. Vélt. Mindegy. Elhagyott
üres héj. Félig üres. Zörögnék benne. Nem hagyod.
Vetkőzik, aki eddig. Új formát nem keres. Fehér lét.
Csontig. Újat nem keres. Viseli nemtelen a végét.
Értem vesztőhelyed. Ilyen lehet. Tél. Nem fehérség,
csak fagyott rög. Dermedt. Ki nem engedő. Egész jég.
Tavaszba. Nyárba. Szertehagyja. Mennyi gyűrt jaj.
Csont-jaj-ruha. Percet hogy ízletesre furdalj.
Mert köz. Mert vetkőzés dermedt jégparton. Iszony.
Egykor hullások hullámnyomait. Légszomjuk iszom.
Az est üvölt. A dél hangos. A reggel fénytelen.
Csonthéjruhád alól kiköltözött. Az élő értelem.
Vedlik, aki eddig. Csontját is vedli. Úgy daráld
a szavát. A szerterobbant eddig-volt, ha eltalált,
rajta hiába kéred. Számon. Száma hullik. Számtalan.
Igazolványarc. Elveszti. Úgy is hamis, ha nála van.
Ébredést nem hurcol. Álmot nem vár. Nem éhes.
Nem vág ha kés. Dörgölöd. Se nem sima. Se érdes.
Nem akar. Tőled már semmit. Tőled sem. A dolgokat
nem méri. Csak van. Csak úgy. Csak bármit elfogad.
Bőrt bőrhöz. Elhagyott üres héj. Mindent elhagyott.
Zörögnék benne. Csontsíp. Hadd fújjam. Nem hagyod.
Vedlik, aki eddig. Csak nézem. Üres ékszer,
fényezett hiány. Nem győzött látszani. Elégszer.
Karcolt. Zúzott, hiánylétére szúrt. Úgy felmart sebed.
Vélt minden. Apokrif. Bökdösöm leszáradt részedet.
Tavaszba. Nyárba. Csupasz csiga. Védtelen beleforgat.
Fény hője szárít. Ki tudja, milyen csőrrel szed a holnap.
Nem hurcolod. Ezt sem. A holnapot sem. Selyem
pillanat vesz utolsó levegőt. Igen. Vesztőhelyen.
Míg végül elpotyognak. Hőre és redőre vak
pillanatra fénylik. Aztán. Végre. Elhagynak a szavak.
