Írsz éneket. Elgördülő köveknek.
Minden-lében-lélek éneket.
Zarándoklatban. Út-kerék lebegtet.
Nincs felesleged. Se lényeged.
Balról tengernek. Jobbról hegyeknek
vet határt mosó kendőt a pára.
Nemcsak a forgó út-kerék lebegtet.
Lélegzetvétel éhritmusára.
Minden-lében-lélek szavak érik
el a nyelv nélkül dadogókat.
Retteg. És boldog. Aki körbeér itt.
Felhőrésen csókol. Ragyogó nap.
Innen egy tapodtat sem -
indulj bátram, sosem tapodtad.
Ének a ködben az út,
félresöpört vulkáni törmelék,
földszíve táj.
Érezni, ahogy dobog.
Folyamatosan fújó szélben
egy átlagos kora-nyári nap.
Hangát penget az óceán
lehelete,
a felhő megcsókolja a földet.
Tudni, miért sír.
Ez itt a határtalan határán
elterülő határ.
Ha nem hiszed, járj utána.
Itt nem mindig
volt szíves az ember,
de mindig elmesélte.
Minden tűzvíz formálta kőben
lélek lakik.
Van, akinek vezeklés;
van, aki csak úgy van,
és van, aki elpárolog.
Innen egy tapodtat,
meg még egyet, meg még egyet -
kerüljük körbe énekkel
a változékony dombokat.
A változékony folyókat:
itt édesvíz fakad,
itt föld fakad.
Elevenebb és halandóbb
minden -
ahol a kő magából építkezik,
ott nem építesz kőből.
Földsója játékszere
lennél.
Úton, hullámverés zajától
nyugalmat nem lelésbe -
erdők ültetett lélegzetéből
hamufoltos csonkjába:
hiábavaló maradhatsz
és veszendő.
Kerüljük körbe énekkel
a járhatatlant, ahova
még nem léptünk -
lábnyom savamarta
zuzalékútja. Más. És
más az, aki lép.
Innen egy tapodtat:
vidd el innen a mesét,
a kénbűztől marad
hiteles és óvatlan.
Vidd el innen a mesét,
hátha elhozza a mesélőt
földszíve tájra visszhangnak.
Gyomortájékról rázza ki
belőle meséjét fakadó víz
locsogása, sirálysikoltás,
birkák szőrmenevetése
alól a nem szűnő moraj:
a földbeszéd.
Elevenebb és halandóbb
minden -
ahol a kő magából építkezik,
ott a szavak is mernek kőből.
A név vándorló ige,
az ige gördül.
Minden tűzvíz formálta kőbe
beszivároghat -
van, akinek elég hallani,
akad, akinek vezeklés hallani,
és akad, aki megáll,
mert soha nem volt ennél
közelebb,
hogy kimondja.
indulj bátram, sosem tapodtad.
Ének a ködben az út,
félresöpört vulkáni törmelék,
földszíve táj.
Érezni, ahogy dobog.
Folyamatosan fújó szélben
egy átlagos kora-nyári nap.
Hangát penget az óceán
lehelete,
a felhő megcsókolja a földet.
Tudni, miért sír.
Ez itt a határtalan határán
elterülő határ.
Ha nem hiszed, járj utána.
Itt nem mindig
volt szíves az ember,
de mindig elmesélte.
Minden tűzvíz formálta kőben
lélek lakik.
Van, akinek vezeklés;
van, aki csak úgy van,
és van, aki elpárolog.
Innen egy tapodtat,
meg még egyet, meg még egyet -
kerüljük körbe énekkel
a változékony dombokat.
A változékony folyókat:
itt édesvíz fakad,
itt föld fakad.
Elevenebb és halandóbb
minden -
ahol a kő magából építkezik,
ott nem építesz kőből.
Földsója játékszere
lennél.
Úton, hullámverés zajától
nyugalmat nem lelésbe -
erdők ültetett lélegzetéből
hamufoltos csonkjába:
hiábavaló maradhatsz
és veszendő.
Kerüljük körbe énekkel
a járhatatlant, ahova
még nem léptünk -
lábnyom savamarta
zuzalékútja. Más. És
más az, aki lép.
Innen egy tapodtat:
vidd el innen a mesét,
a kénbűztől marad
hiteles és óvatlan.
Vidd el innen a mesét,
hátha elhozza a mesélőt
földszíve tájra visszhangnak.
Gyomortájékról rázza ki
belőle meséjét fakadó víz
locsogása, sirálysikoltás,
birkák szőrmenevetése
alól a nem szűnő moraj:
a földbeszéd.
Elevenebb és halandóbb
minden -
ahol a kő magából építkezik,
ott a szavak is mernek kőből.
A név vándorló ige,
az ige gördül.
Minden tűzvíz formálta kőbe
beszivároghat -
van, akinek elég hallani,
akad, akinek vezeklés hallani,
és akad, aki megáll,
mert soha nem volt ennél
közelebb,
hogy kimondja.
