 |
| Emir Bozkurt képe |
A betűkről, amivel jegyezzük a nevezést.
A betűkbe rejtett nevekbe szűrt titokról
(hányféle tagadásról, Isten nevében).
Verébraj röpke árnyékát szórja elém
a tollat tépő szélben verdeső fény.
A veréb jelent inkább téged, vagy a som?
A bonyolultabb vagy az egyszerű repülés?
A nevekről, amiket kimondunk. Ki.
Mondunk. Gomolygó tartalma, mint
teáskannából gőzölgő többlet.
Nem fér el a névben az elnevezett.
Mindig kicsit több. A hallgatásban
ott laksz, de az a kudarc, én Uram.
A belátott kudarc. Hogy belőled
alig fér valami a nevezésbe.
-talan és -telen. A nevekről meg ahogy
elnevezünk. Nézem úgy a szótárak
ómódi, sűrűn szedett lapjait (verébraj
kalickaárnyék-rendje, fénytelen),
hogy benne vagy. Valamelyik szó.
Aztán rájövök persze, hogy mindegyik.
Minden valaha kiejtett nevünk,
minden nyelven. Minden örökbe szánt
verébárnyékpöttynyi őrjel. Minden
leírt bokor. A változatok. A ragozott
mennybolt alatt minden verdesés,
amely artikulál. A szar. A húgy. A
titkos nevek is. Szégyen és dicsőség.
Égbeszárnyalás és verébdög
a holnap karvaly markában. Mind te.
A harangszó. A zsötem. Az om. Az ámen.
Ha meg akarlak szólítani, ez kell.
Minden szavunk. Az elfelejtett minden
szavunk és csecsemő születő gügyögése.
Ezt kell egyszerre mondanom.
Mert a neved, Uram, maga a nevezés.
Titkos neved maga a tilos.
És mi csak árnyékot húzó fénybe villanó,
gondolatjel-apró verébraj: nevezettek.
