talán mert a nagy októberi novemberi évfordulóján születtem -
kora gyerekségtől lobogózott,
kényszer-menetelők rutinos közönyében ünnepelve,
de amikor az aktuális öltöny
random beltartalma odahajt, koszorúz, elhajt
temetési menet konvojában,
örök szirénazajban, mint egy
elviselt, gyógyíthatatlan betegség -
amikor erkélyről inti a sorakozót, vagy
pódiumról a fizetett statisztákat,
tömeget, a tömeget, a tömeget, a
súlyban tartott fegyverek
díszelgő, éhes csendjében -
amikor a neves külföldi vendég
valójában azt sem tudja hol van:
lehegesztett csatornafedelek néma
csobogása alatta a város áldatlan
forgalmaktól fuldokló teste -
amikor a névtelen hősök felemlegetése
tanktetem-méretű falra szitázott rizsporos
hazugsággá lesz,
egy bárkire húzható paróka,
panyókára vetett, propaganda-zsinóros mente,
a kora gyerekségem vérpermet-lobogózó
szelek sem fújtak ilyen szájszagot
a lukas-zászlóárnyék körfolyosós udvarán egykor
valóban elásott ökölbe szorulások felett -
amikor kompország huzatában megint a szabadság a rend,
a rend a szabadság, és a fogalmak végső torzulása
egyszerűen kezembe adja a kimondhatatlant,
lóg belőle a szavak alkoholos, gyúlékony kanóca -
mindig elejtem ezeket az ünnepeket
és összetörnek.
Nem bírnak ki egy méter zuhanást sem.
Tört bronzcsizmaszár szónokol a fontos intézmény,
terrorcellák sorának
történelmi hűséggel telepített
alkalmazása előtt -
porcelánból tört csizmaszár, bronzcsonkmásolat szónokol az
elprédált, feltört, homokra épített
ápol és eltakar szokott kirakatában -
amikor - akkor.
Ez itt az ünnep csendje,
miután elejtettem és összetört.
Porcelán nipptöredékek recsegése a talpam alatt -
sepert cseréphulladék az egykor felszedett bazalt
macskakövek gellert kapó, lövedékektől
szikrázó emléke.
