Egy-idő

Talán ismered, amikor egyszerre
ugyanaz a szó kezdődik el, és
összenevetünk, ki sem ejtjük
teljesen. Mikor a világ egy
picike magán-szeletében
egyszerre vagyunk –
jobbára érdemtelenül
kapva ezt, jobbára ajándékba és
jobbára elvesztve rögtön.
E pillanatban van egy-idő.

Meg egy másikban. Mikor
rád gondolok, és te rám. Nehéz
megérezni - az kelt gyanút, hogy
egyszerre teljes lesz és
megismételhetetlen.
Nem tudjuk még, hogy
mélyülhet-e, de talán kellően mély
két ember egymástól való
érintettsége, ha egymás
eszébe jutnak. Ugyanakkor.

Meg egy másikban. Amikor
szótlan kétségbeesésbe
csörög a telefon. A másik
akar tőled valamit - maga se
tudja, miért ennyire fontos
de fel kellett hívnia,
nehogy elfelejtse. Nem tudja meg
soha, hogy mennyire jókor
tépett ki-tudja-meddig-mélyül
fogyó lélegzetéből -

meg egy másikban. 

De ez fáj. Amikor
elmesélik, hogy épp éjfél előtt
három perccel exitált -
tudod, akkor épp
részegen gajdoltál valami
megbocsáthatatlan ostobaságot -
az órára pillantás kényszerén túl
nem éreztél semmit. Belőle.

Fáj az egy-idő, mert nem lett
egy. Miközben tudod

(utólag, ezt is),
ittál aznap este, hogy
ne érezd. Hogy pont

ne érezd.