Műhelytitok

Tegnap deliráltam nektek egy tökéletes verssort,
az íze itt borzong a számban.
De aztán fogat mostam a kádban állva és
a szándék, hogy első dolgom lesz,
lecsorgott a többi rám tapadt kosszal együtt
a lefolyón.

A legjobb verseink elrágjuk a falattal, ti
csak a második legjobbakat kapjátok,
a megfelelő pillanatban kicsordulókat. Hiszen ha
megfelel a pillanat, máris
kompromisszumot kötött.

Én mondom neked,
a vers hulladék. A megtelepedő szavak
egymásra pakolódása. A rend bármiféle
látszata nélkül egymásra szivárgó sár,
némi alig észrevehető, elmerázó
tektonikus rengés által összecsúszva.

Te azt mondod erre, addig
nem vers amíg a szóöntő
csak úgy szertecsurgat bárhová -
addig nem szilárdul szavak kétségtelen
kristályrácsává az olvasók agyában.

Szerinted a legjobb verseink hosszan születnek
vajúdó anyjuk a lélek -
minden születésbe
belehal.
Gyakorlott meghaló a költő,
akkor is öngyilkos ha nem fekszik
sínre, nem lövi túl a mértéket, vagy csak
mosolyogva a fejét -

én mondom neked a vers
önpusztító gesztus. Mert kitépem
mint egy lapot magamból, amíg
el nem fogyaszt,
vagy spirálisan
magába csavarja az önmarcangolás.

Tegnap deliráltam nektek egy tökéletes verssort.
Nem akarok meghalni amíg
újra nem jut az eszembe.
Lehetőleg egy kevésbé alkalmatlan pillanatban -
ami persze azt jelenti majd hogy
nem tökéletes lesz,
csak megfelelő.