 |
| Sasa Gyökér: The gift of twilight |
Álmomban egyedül utazom, menetiránynak háttal,
amikor teljes pompájában felragyog
a felszakadó felhőzet alól,
világomra nyíló ablakot teremt
a dérlepte örökzöldek tüskéin és
özönlésbe dermedt füvek szálain
a holdfény -
lásd. én így nem tudok elsőre semmit
megtanulni - menetiránynak háttal, a
látványba kötve, ami teljes:
nem kizárólag nekem ragyog -
annyit sem akar, hogy
merüljek el az észrevételében,
csak van, menetiránynak háttal -
dallam, visszanézel és ott pendül,
hagyja, hogy ráhangolódj.
Nem tudom, ki a sofőr, pedig
ő a tanítóm.
Épp átadná a tanítást: "figyelj".
Borzong a tarkómon a háttal ülő figyelme,
ahogy egy természet rajzolta
gondolatmenetben
- nevezzük az egyszerűség kedvéért útnak -
egy általa választott nyomvonalat követve
ebben a ragyogásban előrehalad -
a megértés reflektorával
tompítva
befogadhatóvá a ragyogást -
avagy saját holdfényt
varázsolva vele -
de én ebben a hangoltságban
nem rá figyelek.
nem a bejárható utakra, hanem
a csillámdallamra, amit
a tájba zenget a csillámló gramofon fűszál-
fenyőtű milliárdja -
persze. Tudom.
Akadály ez a mély hangoltság,
nem tudok tőle tanulni -
mert egész testtel abban lüktetek ami
történik -
mit adnál át?
Ahogy átadod,
megpendítesz vele.
Hajnali trilla -
ott az egész nyíló ég
hogy beleszédülj.
