Az utcákon sétálnak, kint, pedig a kinti élet
bent zajlik a sok-sok homlokzat mögött.
A délelőtti fényben, mikor már meleg van,
de még nincsen hőség: épp eddig tart a nyár.
(Turi Tímea: Játszótéri anyák)
A játszótéri anyák férjei elférnek valahol,
ott, ahol - kint, vagy a kinti élet mögött.
A verőfényben szerteszórva, mint a hőség
remegése, aszfaltba nyomódott tűsarok nyoma.
A délelőtti fényben övék az iroda,
ők az aktatologatók:
a főnök a kollégákat
a kollégák a melóst
a melós a melót tologatja –
boldognak kell elképzelnünk őket.
Nőnézőpont anapesztusa, pont.
Csodálkozz a másféle rémületre,
másképp hízik, de ugyanúgy izzad,
a várakozás redőket ölt a testre,
a tolhatatlan és halaszthatatlan:
Ráncokat gyűr a zsebük a feleségük fényképére.
A játszótéri anyák férjei egyre inkább
hasonlítanak az apjukra, ugyanúgy
morognak, néznek félre és felejtkeznek,
és legszívesebben ők sem laknának sehol.
Főleg nem abban a ki nem mondott
számonkérésektől hangos csendben,
amit a feleségük fáradtsága áraszt.
A gyerek puszta jelenléte.
Nem értik, ebben mi a részük.
De ők is türelmetlenek, és nem tanulnak.
Pedig innen már csak a zabálás van
húst zabálni savanyú paprikával –
az utolsó letéphető söröskupakig,
amíg őket is iktatásig tologatják
húsaik és véreik. Akik túlélik őket.
