A tanya életciklusa

Jacek Yerka képei

Van ilyen. Ennyire belesimul. Semmi 

nem emelkedik a megtartó erő fölé, csak az almafa.

A megtartó erő a számolhatatlan gyengeség.

A kalász. A magvak egyforma házainak

horizontig tartó kiáradása. Ez a teteje.

Ami alatt az osztott funkciók elkülönülő,

egymáshoz gondolt rendszere elfér. Nemcsak fedi,

tartja az udvart, a kúttal.

Aztán növekszik. Nem marad meg az alázatban.
Nem bírja ki, telepít és ültet, keltet és hizlal,
fosztja a táj távlatait. Növekedne, hódít
és honosít. Cserébe erózió, koptatja a megtartást.
A ciklusok rövidülnek, a rövidülést mérni kell.
Nem a kalász sóhaja ébreszt, hanem a vekker -
az ajtók mögött alkonyvárás, a horizont mélye mögött
ott mormog valahol a város.

Alkonyodik. Az almafát kivágták, a sarja 

alacsony, hogy mint a tollat, ülve lehessen 

fosztani. Erodálódó jövő bizalmatlanságot szül.

A kút nem dísz, csak funkció. A bedőlt, vénséges
kapuszárny védelme helyett ingerlő láncon 

ingerült házőrző vicsorog. A megtartó erő 

zsúposodása gyűr össze tájat, távlatot.

Így, ide öregszik az áldás. A köszönöm, Uram

helyett a megszületik a meddig még, Uram 

görnyedése. A gyengeség számolhatatlan,

de mezők lélegzetéből beszaglott dohos falak közé.

Félig nyitott ajtó mögül, félrehúzott függöny mögül

kukucskál az éjszaka. Hideg van. Áztató eső jön.

Sárrá málló jövőt ígér az ég.