A hazának szüksége van rám.
Nem mint. Nem úgy. Csak ahogy a bélbolyhokra
van elemi szüksége a szervezetnek. A gyomorsavra
például. A vérre. Szóval valami elemi szükséglet, amit
beleszőnek egy társadalomba, egy funkció, amit
be kell tölteni. Rajtam kívül számos
elem ugyanígy e szükséglet kiskatonája. De
engem is oda szólít a szükség. Betölt,
és ha elfáradtam benne, majd kilő.
Mindannyian töltények. Töltődés
fegyverszünet idején. Nem mint. Nem úgy.
Belőlem például kiégették a puskaport.
Nincs bennem spiritusz. Ütőszeg, szia,
ütőszeg - úgy üdvözlöm, ahogy egy régi
ismerőst. Tudja, hogy kisültem, már
a seggemre vert.
Egyfelől. Mert másfelől túltengek. Lengek.
Felböfögök, kibuborékolok a szájon. Tudom, hogy
gáz. Szóval valami elemi szükséglet, amit
le kell szabályozni, mert különben kihabzik
a sava. Rajtam kívül számos elemet ugyanígy
töltöttek túl. Savanyú tőlünk a társadalmi
szájíz, miközben bizsergetünk.
Az őseim letelepedtek itt, és ez a döntés
messzemenőkig meghatározza, hogy például
miért nem hordtam messze. Nem megyek
tovább a gyomornál. Csak ahogy látod,
nem tudom eldönteni, hogy az események
után, ezen a hordágyon fekve melyik:
hogy melyik is vagyok valójában én.
A bélbolyhok, vagy a sav, frissen csapolt erhá-
pozitív nedűvel keverve, a bizsergető
elektromos íz a szájban, a gerincoszlophoz
tapasztott forró fém, ami már nem kúp, hiszen
szétnyomódott, a hasfalhoz szorított csőben
füstölgő hüvely. Nem vindikálnám a
jogot, hogy én lehessek az egész haslövés.
Semmi front - ez csak egy
fegyverbaleset, békeidőben.
Valaki mintha kínjában sikoltozna.
Lehet, hogy csak az a sikoltozás vagyok én.
