Vakolat alatt

Miként erdélyi templomok falán

Freskók cafatja, csonkabonka festmény

Kit már az Úr is régen elfelejtett,

S nem látogatja többé fürge fénnyel –

Olyak leszünk mi: láthatatlanok,

Lappangva mészben, szétmaró időkben

Isten se tudja: megvagyunk-e még...

(Kovács András Ferenc: Erdélyi töredék)

Andrej Tarkovszkijnak, a Rubljov esőben ázó lovaiért

Képeknek roncsa sem. Vízfolt eres
hálózata fut a repedéssel
bőven megöntött sárszín vakolat
hiányai mentén. Még csak nem is
kő, leginkább tégla - égetett sár
akár a lelkeink. Olyak leszünk?
Én nem tudom - de azt igen:
színnel telített pusztulásaink
rekvizítuma mind, a kép,
fejek fölött glória, vagy ítélet,
redők, ruhák, sosem viselt palástok,
hűlt vészek angyal-kézbe pallosa,
a valaha ide festett, átvakolt
tanúságtétel is csak mint a sár -
nem nyújtózik túl a saját anyagán.
Produktum. Szemünk láttára ázik el
omlik az időbe - ahogyan mi.
Porrá így lészen a porból való
még ha mesterkéz és látomás
kente is ecsettel látható fohásszá,
olyak leszünk valóban - olyak.
                                    De közben
időn túl lüktet minden gesztusunk
amivel - ha ritkán - felszegett fejjel
álltuk az időt, megverő esőben,
béklyózott tettben mégis szabadon:
ahogyan feltesszük bármiért
akár az alkotásért - egész magunk,
a porlóért a porral nem lepett
lángot, szempár tűzzel áldozását
ahogyan lelket utazik a lélek.
A legmúlóbb az névtelen, de tisztán
felidézhetően hagy nyomot:
a legmúlóbb az egyetlen örök,
ahogy kiállsz, és pusztába kiáltod.