recenziós epigonvers(töredék)
VI.1.
Kezdetben a sokasodás, végzetben a szaporodás osztódása voltunk, úgy nőtt a mindenség száma, ahogy oszlott. Amikor a szavak végre kirepültek, részvét nélkül néztek vissza zsugorodó magunkra. A forgásból fakadó súrlódás fájdalma már nem lebbenti a hiúságuk, és ettől a határtalanban nyom nélkül huny ki az odatámasztott örökségünk reménye.
Igen, a miénk. Meggyőződéssel és gyönyörűséggel tettük újra és újra ugyanazt, mintha először tennénk, de most nézzük, amit a szavaink nélkülünk utaznak, saját másolataink láncolata helyett nézzük az eltűnésük; ha jól értelek, akkor ez lesz a végső, nagy járatlekésés.
VI.3.
Mert csak öntudatlan örökségeink adjuk tovább. A számok meggyőződés-teli jelentéseit is, úgy, ahogy a növényi öröm kapaszkodását. Az első érintéshez visszataláló teremtményeinkben ott lakik az egy-vágy; kétfelé repedt-hasadt születésalakunkban a súly; a három jegyében a kétely és a Mi születik; míg ránk zárul az első becsukódó zsilipajtó: a négy. A számok asztronautáinak legnehezebb jegyét hordozza magán az elválasztó ötödik; szavaink távozásának még számolt perceiben is.
A számaink is csak az áramlásra figyelnek, követik az elragadtatás állatait, boldog súlytalanságban; hiszen ez a hatodik jegy: a győzelem, amit mindegyikünknek magunknak kell a szavaid hordalékuszályos elrepülő növényi zöld tömegéből kiválogatni. Hogy meghasadásunk helyett végre utazhassunk a számtalanba.
VI. 5.
A csupasz tudat merül így vakító, dicső örvénybe, de minket nem visz mindig magával. Sokunk utolsó kilépése is a hitetleneké lesz; a teljes univerzuma, akár szellemtestvéred, a szörnyek éveit a Kecske évéig soroló, mást és másképp, de ugyanolyan szigorral boncoló Teremtéshullámé; zárva marad az avatatlannak. Szavaid, szavaik űrutazását hiába lesik.
Ez nem vereség. Nincs meg mindenkiben a mintázatok utáni vágy, mely az égi harmóniaként emlegetett virtuális valóságot generálja, nemhogy magzatként hagyják maguk lebegni a teljes ismeretlen jéghideg szülőcsatornája felé. Űrhajónk a nyelv, de sokan utaznak úgy benne tereken át, hogy mindvégig alszanak.
VI. 7.
De talán elegen értik az utolsó vigasztaló szóig a teremtmény és teremtője közötti űr ezen betöltés-kísérletét. Mert a sötétséget megelőző utolsó sejtzajszavak után az első világosság-szó következik. Azt, akiben ott van a kimondható szavak térképe, elküldték nekünk. Az, aki a térképet olvassa, soha nem lát annyit, mint Az, aki ki is mondja benne magát. Az, aki megrajzolta magát, odaveszett a maga-gerjesztett vadonban, de Az, aki az árnyékát követi, nem téved el a térképben sem. A törvény szerint nem érthetjük meg önmagunkat, mert ha a kutatás tárgya és végzője ugyanaz, akkor közösek a határaik is. Csakhogy a határokat lebontja a hangok határtalanja. Talán ez a többlet tényleg elviszi Azt. A kimondható térképet a Káprázatbelieknek. Hogy hozzánk érhessen általa, aki előbb szeretett minket, mint mi egymást.
