Lakner Zsuzsának
Mondtam hogy egyszer még nagyon közel
távolodunk egymáshoz a lényeg hétfői sivár
kietlen éjébe. Amikor egyszerre lépünk az
anatómiai eltéréseken át.
Amikor pont egyszerre lépünk a Hold decens
fényébe. És egyszerre lépve kívánjuk közelebb
a másik otthonát, a kocsmapulti multikulti mellé
közvetlenül a tenger és a rög szagát.
Nem, ahogy a katonák, hanem ahogy a részegek
lépnek, amikor felváltva hazakísérik egymást.
Otthonunk valószínűtlenségére bámulunk és
nem sértődünk, ha a másik röhög.
Egymás tekintetében lesz otthonos a gördülő
fuldoklás, locskafecske hullámrajzidő. Lesz porlása
ellenére hullámoztatható és krémszerűen
szinte szemre kenhető a rög.
Te itt laksz? Haláli! Hogy bírod? Hogy jutsz
lélegzethez? Úgy röhögünk egymáson, hogy
közben feltesszük és meg is válaszoljuk
az indiszkrét kérdéseket.
Ahogyan végre gátlás nélkül részvétbe csomagolt,
flegma pökhendiség nélkül merjük látni,
hogy a másik mitől, miért, kinek, hol
és hogyan-miképp beteg.
Nagyság, széttört cserép, elcsöpögő kétely,
süvegelhetetlen náci-nációk nem bántanak.
Valaki tényleg befelé tágul, ahogy nézzük
magunkban a másik részeg énjét.
Kész válaszok helyett mámort énekel a...
együtt tántorog és esik el a... nyomokat nyomorult
csúszásnyomokat hagy a leszarom, kiröhögöm,
én eldúdolom és te zenélj még.
---
Elszakadásig, ollózott hasadásig, lassú
derűben kísér haza másnap fejfájásába a
másik. A resztlibe, ahol aztán csak rémlik, milyen
egyidejűen teljesnek látszott az egész ég.
