Lavie Tidhar Oszama* című regénye nyomán
Kleinheincz Csilla szavaival (is)
Mindig kezdd egy nagy robbanással?
Női sziluett az esőben,
egy újságot olvasó férfi,
sárgásfehér festékréteg,
eleven békák fogolydala.
Egy otthonnak látszó otthon.
Minden külön, de nézhetően
mozdulatlan nyugalomban.
A nő, a férfi, esővert falak és
lépted zajára szétszaladó gekkók.
Eleven békák a nyugalom kosarában.
Útközben viszont hideg és
víztelen óceán a levegő; amin át
a távolságot odahagytad.
A hang üressége viszi magával
egy meleg és biztonságos hely
emlékét-illúzióját.
Többen utaztok; érdes, gépi zajban
egy közületek a nyomozólét.
Bőrötök alatt a távolság veszése,
egy közületek füstös, menekült,
s egy tudja, hogy nem emlékszik, honnan
(pedig mindenki érkezik valahonnan),
s egy van, aki érzi, nem a nyugalomból.
Útközben viszont a fabrikált világ
olcsó öltönyök és amerikai hangok,
a kövér ember olcsó zsákutcája,
lekésett szerencsék, csatlakozások,
elkésett, nyíló vörös virágok
a keresztény jótékonyság angyala
és Rómeók, s a Júliák kezében –
elkésett hangok egy temetésen:
feszít belül a kimondatlan hagyott
az elszalasztott vasmarka a torkon.
Elfelejteni a nyomozót?
(Felejtsen, ki mindent elfelejtett?)
Egy elítélt utolsó vacsorája
a túlcsorduló nem-emlékezés,
ha véget ér a folyvást véget érő
halotti hobbikeresés.
Graffitik nyoma, egyetlen tiszta nyom,
a felhőemberek és álmok rövid
történelmének eltűnő idejében.
Az elme titkos jegyei úgy hevernek
mint holttestek a könyvtárszobában.
Mint felfedező egy némafilmben,
az elme utazója nézi önmagát.
Valóban te lennél a levegő?
Az öltönyök? Az olcsó
és vaskos amerikai hangok?
te lennél a minden?
Avagy csak
veszteség vagy a porszemcsék között?
Kések, hullák, vázák és istenek
az annyiféle szemét a sivatagban,
egy másik detektív utolsó ügye
egy másik, jobb világ lázálma, élete;
a birodalmi London éjfél után,
avítt, poros, de a legjobb otthon -
tőled külön áll, úgy létezik?
Mert végül minden eldől
s könnyű innen, könyvvel a kézben
a fotelből.
A pokol egy elhagyott állomás.
A menekültek túl a szivárványon
vannak otthon. Égbe nyúló tornyok
egy könyv lapjain. Esőtócsák
a tornyok hűlt helyén. És nem segít,
ha azt hiszed, érted. Nem lesz tőle más.
A pokol egy elhagyott állomás.
„…emlékszem a robbanásra,
legalábbis azt hiszem.”
(Vagy csak tudod, hogy volt robbanás?)
„életeket képzelünk el
mint vetített filmeket…”
hiába tudod, van a gyász,
s torkodban egyre kaparász;
a kimondatlan vasmarka a torkon -
ha ezt olvasod, akkor élsz?
növekvő hold, fogyó hold,
cellák, filmekbe nyíló ajtók,
falakról napsárga ragyogás -
hiába tudod, van a gyász,
attól nem lesz könnyebb
megélni a saját
kísértethistóriád.
„Amikor mindent elvesztettél:
a nevedet, az arcodat,
bármi lehetsz -
akár azt is választhatod
hogy önmagad”
Női sziluett az esőben,
egy újságot olvasó férfi,
sárgásfehér festékréteg,
eleven békák fogolydala.
Egy otthonnak látszó otthon.
minden külön, de nézhetően
mozdulatlan nyugalomban.
A nő, a férfi, esővert falak és
lépted zajára szétszaladó gekkók -
Választhatod.
Hogy.
Nem.
Nézel.
Tükörbe.
*A könyvről írtam anno a Könyvvizsgálókra
