T.S.Eliotnak, hálával, köszönettel
A forma körülöttünk van.
A test, amit mi terveztünk.
A kultúrtájjá silányult természet, alatta.
Mi adjuk a szájába a szavakat.
Ez a ház, aminek a kilencedik emeletén
belegépelem a felejtésébe.
Ez az utca, a föld alá csatornázott életfeltételekkel.
Ma újra gurulok aszfaltozott érrendszerében.
A tér, amit parkká rajzolnak a házak.
Az iskola, szavak táplálásának bilincseivel.
A téren áthaladó füstokádó kék csomók
a begyűjtött emberi trombocitákkal.
Ilyen rög akarnék én is, társadalomtrombózis.
A városban, amelynek minden kövén még nem gurultam végig.
Erre egy élet nem elég.
Forma. Köröttünk van.
Ujjnyomaink merengnek
agyagában.
Egy félelembe panírozott rántott hús alakú ország.
Egy gondolomformán meghúzott szélű kontinens.
Mindenkinek más rémület lüktet a szélén -
bár a lemezek tektonikus vándorlása fölött
ezt a zárt rendszert ez a félelem már körbeérte.
Élhetnél ennél sokkal nagyobbra hízott ideggócában.
Mi adjuk a szájába a szavakat.
De hol a szája? A médiában mesélt mesében?
Nekünk istengyilkos meséink vannak.
A teremtett minden mesében felfalja a saját teremtőt -
szinte mindegy, milyen éhségből kifolyólag.
A város megnyílt nekem,
de nem az öle,
hanem a gyomra.
Hogyan lehet valaki a saját teremtménye tápláléka?
Többek között a saját teremtménye tápláléka.
Ebben a gócban élek. Itt érzek felelősséget.
Hiszen a szájába adom a szavakat.
A forma körülöttünk van. Teremtett formáink tömege.
Amikor belebonyolódom ebbe a határait veszített igébe,
egy költő formáit idézem, aki a magáét
keserves, hosszú úton zenei szerkezetekbe dúdolta.
Én már nem ismerem azt a zenét. Bennem fonnyadt
mazsola az a mediterrán partok mentén született dallamkincs.
Amivel a saját borom ízesítem.
Instant mítoszok hívószavait fűszer gyanánt
pohár szélére kenve.
Hová guruljak két épített keréken
hogy megleljem azt a pergament,
amire először írták a szavakat?
Megesz bennünket. És velünk együtt végül önmagát.
Mi adjuk a szájába a szavakat
és most nem tudok mást csak altatót énekelni,
hogy a szájába adjam. Tablettába göngyölt hatóanyagban
adagolt reményt. A jövőtlenség megragadhatatlan,
ködlő formátlansága ellen.
Körülöttünk és bennünk a kiterített Gólem.
Amikor utolsót lélegzik, újra a Titánok kora jön.
Ezt is megírtuk és filmtablettában a szájába adtuk -
bénán és bután, de ennyi tellett a fantáziánktól.
Naponta újabb sötét jóslatok érkeznek, hogy
teljes erővel beüt az összeomlás.
Teljes erővel érkező hőségriadók. Szupercellák
jéggel és villámviharral. A mélyben úszkáló
lemezek szélén felhabzó láva. Az Óceán, amely
egyre mélyebben hurcolja az agyagtest polietilén-taraftát alapú székletét -
ezek a Titánok.
Nincsen hova gurulni előlük.
Nem fér bele több.
Én azért rátöltök. Csak így
csordulhat túl.
Már csak a Gólem száján kicsorduló
szavakban reménykedhetünk.
Hogy magára ébred, mint az alkoholista az utolsó másnap
kijózanító reggelén -
és tényleg nem nyúl többet, a világ
minden kincséért se nyúl
agyagkezéből formált, szennyes poharához.
Ezért altatnám. Hogy majd ébredezzen.
Megjelent a Futártempó kötetben
