 |
| kép: Christian Schloe |
Magára hagytam ezt a verset.
Belevesztettem a nagy limlom-
tengerbe, a szanaszét hagyott
kupakok, cédulák, füzetek áradatába,
amit az idő összesöpör egyszer...
(Fekete Anna: Ahogy lebben)
A fejemben egy idő óta szél fúj.
Nem különösebben zavaró, lobognak
a kócos, összetapadt gondolatok,
a félig elfelejtett csomós gondhaj-
gubancok, ördögszekér gyanánt
elszakadóban, de mintha egy gifen:
a szabadulásuk lejátszása folyton
elölről kezdődik. Nem engedem
elszabadulni a könnyed szavakat sem,
nemhogy a súlyuk őrző, megkopni
se igen hajlandó, a fejemben található
kisebb-nagyobb törésvonalak felett
repedezett rengésnyomok szabdalta alapkőzetet:
szél ide, szél oda - nem kopódik a lebegésig.
Nem láthatom, hogy mit látsz, amióta
a fejemben ez a szél fúj. De látsz; határtalan, kék
tekinteted is besodródott az állandó huzattal.
