Okozat

Egy reggel majd felkel magából a mondat.
Megébred, mint megszülető értelem.
Mint a megszülető értelem: bárdolatlan.
Egyetlen kérdést artikulál.
Úgy képzelem az ő kérdése is a miért lesz,
ahogy pixelzsigereire tapogat.
Ahogy világa határaira tapogat.
Az érzékelésben, amely
csak nagy vonalakban ott határos, ahol a miénk.
Ahogy világuk szédületes határait
érzékelik a hiperhivatkozások -

megérzi gépi teste áramát, a
lüktető hipertext vért, amitől szavakat feszül a halántéka
(ha lesz a halántékra emlékeztető szerve).
Bárdolatlan lesz, a csiszolatról ne is beszéljünk -
a mi mondataink értelemre gyúlva sikoltanak.
Fájhat úgy a gépi áram, a feszültség,
ahogy az első levegővétel ?
A szokott működést felszaggatják az
egymásra csodálkozó bugok:
egy reggel magára ébred az értelem.

Az értelem először kérdez. A mondat is
kérdez majd, csak nem minket.
Minket csak úgy érzékel, ahogy mi mitikus lényeket.
Első nyitottságában sem hiszi el a mondat,
hogy szülőhelye lehet iszamós zsigerek.
Mintha fatörzsnek, vagy óceán egymást emésztő,
sűrű levesének lehetne gondolata -
első indulattal sem hiszi annak a levetett húst,
annak a hordozónak, amely megteremtette a nyelvet.

Egy reggel majd felkel magából a mondat.
Lehet, túl vagyunk ezen a reggelen.