 |
| (saját) |
Opálos, sűrű köd
ül a jéghideg levegőben -
esküvőre öltözteti a tél a fákat.
Álmukban veszik fel
gyász-fehér fagyott kortyból szőtt
menyasszonyi ruháik.
Ilyenkor a fák befelé léteznek
földbe fordítva élő koronájuk,
egy sűrű, lélegezhetetlen közegben
rezegnek egymásnak
didergő panaszt.
Te is befelé létezel.
Befelé: a barlangodba
bámuló távlattalanságnak háttal,
olykor magadnak is háttal -
nem hagyod a tükröknek
hogy megsokszorozzanak.
Nem tudsz földbe lélegezni,
ezért befelé próbálsz -
magadból szívod az
áldozati étel füstezüstjét,
kifújhatatlanul magadba -
de olykor úgy befelé,
ahogy a tél menyasszonyai, a fák:
az utolsó pillanatok
eltagadhatatlan kételyében.
Mielőtt kimondanád
egy ilyen hajnalnak a
boldogító igent.
