még a pislákoló vacsoracsillagok is őt hallgatták:
Volt egy Cayid, a Saforin nemzetségből,
a keze ügyes, a hangja varázslatos,
és szavakat súgott neki az éji tücsök,
és pacsirta segítette a szavakat a dalba.
A városában minden ünnepen,
és minden hétköznap este,
összegyűltek az ott élők a küszöbe elé;
ő minden este egy dalt énekelt el,
minden este egy új dalt énekelt.
Volt egy Cayid, a Saforin nemzetségből,
áldott erejének lassacskán híre ment,
hogy éneke a kút, amelyből a
vacsoracsillagok is kortyolnak.
A városába egyre több zarándok
érkezett, és estéről estére
egyre többen követelték tőle
az egy dal után a ráadást, az
újabb, és újabb ráadást.
Volt egy Cayid, a Saforin nemzetségből,
a híre megtöltötte a fogadókat,
kifőzdék nyíltak a ligetek vízjárta szélén,
szeméthalmokra pislogtak a szilvafák.
A város éhes lányai szajhának álltak,
hiszen az egyre több zarándok is éhezett
a beolvadás után a beleolvadásra;
a bulik egyre hosszabbra nyúltak,
és mindig lassabban indult a másnap.
Volt egy Cayid, a Saforin nemzetségből,
iskolát nyitott és mára gazdag ember;
az éneke még mindig lenyűgöző,
bár sokan mondják: ismétli magát.
Már, bizony, olykor ismétli magát...
Én hallgattam a Cayid énekét, ott,
a zsúfolásig telt amfiteátrumban,
amit a város lakói a hegyoldalba faragtak,
és én se akartam, hogy abbahagyja...
Volt egy Cayid, a Saforin nemzetségből,
mindig sokan vannak körülötte,
csoda, hogy hallja még a tücsköt,
s hogy felriad még a pacsirtaszóra.
Sokan vannak mindig körülötte,
tanítványok és kíváncsiak és
hírverők és egyéb élősködők;
szerintem őrzik, nehogy eltűnjön,
szerintem félnek, hogy egyszer megszökik.
Volt egy Cayid, a Saforin nemzetségből,
a városát a jóérzésű ember kerüli;
ha sok a mámor, akkor túl sok a részeg,
vigyázzatok, ne legyen túl sok a mámor -
mert bizony, olykor túl sok a mámor...
Én minden este egy dalt éneklek,
tart amíg tart, és szól ahogy szól;
emlékszem egy Cayidra Saforinból,
emlékszem rá, és sajnálom szegényt...
Már bizony, olykor, sajnálom szegényt...
