mert nem értitek, mit keres itt ez a pocakos bácsi
miért zabálja el a helyet mások elől a színpadon.
Tudod (vagy nem tudod...) én biciklivel tolom,
azzal suhanok a széllel, ahogy átoson a városon -
útszélhuszár azzal gurulok előtted, vagy utánad,
bár már nem tekintem magam szorosan véve biciklis futárnak,
de félig még ezt csinálom, és nem fél szívvel zabál az útszél,
mert ott talál a nyár fullasztó heve, és a légutam faggyal szorító rút tél -
amikor te rég békávébékává kuruttyolod magad, időjós-esőleső, jóidő-fan,
én még mindig utánfutóba zsúfolt hetven könyvvel a nyomomban tolom a forgalomban.
Tekerek kerékpár tetején, útszéli modorban, bevert sárral letörülten, útféltükörben –
útfélre szorult itt, akit előznek: az adós, a mindenféle-nélküli,
a szám a számtalanból: nem vagyok kivétel.
A svungon érzem, hogy most négy-kerék-hajtással szorít le a nagydarab siker.
"koma ott az kis kar a kormányon, billegtesd, indexelj basszus
ne az autód orrával vigyél el" -
"ó, bazmeg, menj már... ez az, nagy ívben a záróvonalon
a legfontosabb közlekedési szabály ma a úgy látszik, a telibeszarom..."
De legalább ez az útszél a miénk – kicsit hupás, kicsit klozett, úgy is jár: leszarják.
Jó, hogy aki jár rajta, azt jobbára le se.
Gálya-pálya útszél-lapálya olajfolt, víz-azúr: egy országnyi margó az útfél.
A középre rendelt szent szöveg lábjegyzete...
Tudod, amikor nem ér semmilyen atrocitás, az a jó nap
te irodában ülő - fel nem fogod, hogy nyáron a légkondid,
télen a fullra csavart fűtés cseszi szét egy pillanat alatt az akklimatizációmat -
Egyszer már el kéne mondanom a mikrofonba, ahogy felhív a
motoros futárszolgálat diszpécsere, akiknek besegítek:
te figyelj... vissza tudnál menni a Forma Kft-hez? Persze...
fel a hegyre megint, most jöttem le onnan...
"De most Irénkét keresd és Magdika ha lehet ne lássa,
ad majd egy csomagot, azt is ki kéne vinni az Expóra a kiállításra,
igen, azt is a Ferinek, ja és oda kellene érni kettőre, mert addig vannak ott..."
egy szerelmi háromszögben viszem az üzenetet, pici biciklis Cupidó,
de mint az állat, úgy megizzadok.
Jó, tündérke, ne sírj, fellöktél a kinyíló ajtóddal, meg is ölhettél volna, ez elég vad...
Azért azt látnotok kellett volna, ahogy a horpadásra meredve az ajtón,
szipogva megkérdezi tőlem: "betétlap?"
biciklire...
Egyszer már el kéne mondanom, hogyan nyílt ki
ettől az őrült vállalástól bennem, újra, a vers belső beszéde
ahogy nyári hold borzolt tükre fröccsen a tócsáról a biciklikerékre,
ahogy a kavargó levelekkel játszik tovább a suhanás, ahogy elfér,
nem sétatestközel, de nem is magamra zárt járműbeltér -
Lássátok, egy ütemmel hogy lépem ím a lámpa
szép ritmusát - a kongó üres mellékutcába.
Sínek mentén garázsok, ütött-kopott világ ez.
Úgy fordulok be, tisztán simulva ritmikához.
Lássátok hogy merítem ütemre a pedállal.
Hogy ringja ki a csípőm, a váll miképpen szárnyal -
a vasút menti fák itt gyökérrel felfeszítik
az aszfalt gyönge testét, úgy ütemesítik
a flaszterkotta lapját - jobb széltől bal szélig
ritmusból áll e koszvadt vén mellékutca végig...
Szóval bocs, ha leszállva néha itt a színpadon
a mikrofont juszt is magamhoz markolom!
Hát így nézd eztán ezt a vén kövér fazont,
hogy még rakja neki, és nemcsak a szezont...
