Heidl Györgyé
óvatlan pillanatokra vágyik a csend,
a nagy csend a földön.
Ilyen óvatlan pillanatokra,
amikor hiába beszélsz,
és amikor hiába beszélek.
Akkor van nagy csend a földön,
amikor hiába beszélünk, mert
csak a lélegzetvételünk hallatszik.
Mert felébredtek az alvók,
és képtelenek elviselni a kiejtett
szavak teljesen mást jelentő szájszagát.
Egyre növekvő énnel állunk
gázzal töltött föld fölött, lebegések
elpukkanása előtti pillanatban.
Nem veszett el a megszentelő kegyelem,
csak egy óvatlan pillanatban
amely olyan mint ez: túlnőttünk rajta.
Felriadnak az alvók, de nyugodjunk meg,
holnaptól óvott pillanatoktól
majd újra elalusznak.
Középen állunk, egyre növekvő énnel,
ilyen óvatlan pillanatokban
sem köt velünk a mindenség üzletet.
Egyszer majd elfogynak a szavak,
nem pukkannak apró hólyagokká
az ízei a szánkban.
És a teljes hiányában majd
végre megtapasztaljuk a csend,
és a test teljes magányát.
Növekedés nélkül, a kövek mögé
száműzött szó hiányában azt a
végre, véget ért hiányt.
