 |
| Ellis Lewin |
Engedd el magad. Most mimóza
vagy, ha hozzád érek és pokróc ha hozzám -
túl sok horzsolást cipelsz. Karmok ejtett,
éhek ejtett, csőrök ejtett, hiányok ejtett
sebet. A homlokodra hajszálak sebei ragadnak.
Engedd el magad. Amivel tartod, azzal
fájsz nekem. Annyira fájsz.
Fájsz azzal. Magadnak.
Mimóza vagy ha hozzád érek és
pokróc ha hozzám -
feldörzsölöd rajtam a sebeid,
csak engedd el magad.
Hadd repüljön. Veled vagy nélküled.
Karom és éh és csőr és hiány.
Repüljön madarad.
Nem kincsem. Nem azt óhajtom hogy
viselkedj. Hogy magadhoz szelídítsd a karmot -
nem lehetek, sőt, te se lehetsz
ennyire akarnok.
Nem az a dolga hogy dísz legyen.
Az éh, a hiány, kultúralepte
csőr és karom sosem lesz hímpor-
tarka lepke.
Nem kincsem. Nem szeszély. Se hiszti.
Az is te vagy. Végképp figyelmes
csőr és karom és éh és a toll.
Ha viseled, sebez. Szúr. Behatol.
Ami szabadna, ne legyen jelmez.
Amíg viselet, amíg viseled,
nem kegyelmez.
Elengedted.
A szemedből az összes hiánya néz.
Órák bomlásai telnek.
Elég vagy eléget a figyelmed -
elfogadom. Van benne részem.
Elengedted.
Repül. Akár a lehelet.
Bepárásodik tőle a szemed.
Igen. Egyikünk sem. Nem vagyunk egészek.
Nem vagyunk egészen.
