nőnem, néhányszor tíz kiló,
elszámoltatni mindig kész: jogos -
megmér, hogy az vagy-e, aki,
nem könyvtáros, szabó, vagy bádogos,
vagy más efféle néki billogos,
dolgára szűkült elméjű földlakó -
s mert szimplán kéne: méretem magam.
Hogy csillagos vagyok, kaporszakállú,
nem menedzser, borotvált állú,
nem hirdetett (vagy hirdethető) áru,
hanem minőség, őt megillető:
az antipátiában ihlető,
szimpátiában szerethető,
elmés és nem sokelméletes,
de mélyre fúrt és sokemeletes.
A mérce szűk fok, gyerekszem-kovács
hajlítja tűvé: bújj át, vén tevém!
Elcsámborognál mindétig csodás
bőre lüktető ízén-hevén -
hát rajta! Mérjen hogyha tetszik,
szembogarában ott lüktet a mérce,
vénségemre ezt kellett megérjem
hogy méreget egy ilyen pici jérce!
(Fontos persze, mérő súlya van,
őt mégse, persze; mérhetek - de őt nem:
jogos vagy sem, azt én nem mérhetem,
mekkora súllyal fekszik rám a nőnem.)
