megcsal az ösztön.
A szavak ernyőzött felhőzetté
állnak össze felettem - pontosabban
valamiféle felhőzet fölül
hallatszik a varjak migrálódó
rikoltozása:
már azt se érzem, a szó
pára-e a felhőben,
varjúrikoltás a dunszt felett,
vagy sátorponyva, ernyő a kezemben,
amivel valamit visszatartanék -
szóval megcsal az ösztön. Erről
nem a világpohár szélén túlcsorduló eső tehet,
hogy most csak képzavarra futja,
hogy a laposföldi teknősbéka szomjas,
és ezért ver engem is a víz.
Olyan momentumához nyúlt a tudatom
testi, olajos szerelőkézzel,
amit nem kellett volna összetapogatni?
De nekiálltam, például, itt egy
verset írni a megúszható álomról, lukas
csónakban, csikasz éhek elől
a csikasz éh -
megcsal az ösztön. De ennyi
használat után már hívhatnám inkább rutinnak.
Hatvanhárom órája és huszonkilenc perce
ez a három perc volt a legtisztább megszólalásom;
valamiféle felhőzet alatt varjak csikasz éhe -
ernyő a kezemben: megvéd a tisztaságtól,
hogy hiba nélkül értsem, milyen
mélységekből nem szólok hozzád,
én Uram.
Hatvanhárom órája és harminc perce,
az éber órák duplán számítanak,
de nekem soha nem ment a matek valami jól.
A világ szomjas, inná a levező
testekből felszállt, lecsapódó vizet,
a varjúkárogást, a
csikasz éh inná a csikasz éhet: ez a szomj,
hogy soha nem elegendő?
Alattunk a laposföldi teknősbéka kúszik
tovább ebben a mesétlenségben,
az űr: mesétlenség.
Megcsal az ösztön, de ennyi
valóságos érzet még kerülget:
mesétlenség az űr,
ernyőzött felhőzet feletti
választalan -
mesélnem kell, milyen hiába.
Majd egyszer újra sikerül
elegánsabban, ahogy a bohócok -
hatvanhárom órája és harminckét perce
lepottyantam egy képzeletbeli trambulinról,
porszagú, meghitt kuckó a manézs,
a nézőtér üres, varjúkárogás
szűrődik át a csillaglukakat
bevarró sátorponyván.
