Hogy lehettem ilyen ostoba?
Hinni akartam. Benne, vagy neki -
azt hiszem mindegy. Hinnem kellett
benne, vagy neki
mert zsigeri módon hiányzott már a hit
akármiben.
És jó is volt, hidd el, nem kielégítő,
hanem kifejezetten jó –
egészen a tegnap esti veszekedésig.
Pedig jól indult ez a vacsora is, de aztán
mindenki elszállt magától -
jó, szerinted én is.
Lehet, de
hol voltam én a szívjátok vérem,
zabáljátok a húsom ocsmány
mit tudom én mijéhez?
Meg a pöcsfej
reakciójához, hogy egészen a
prefektusig szaladt?
Azt mondta, az olyanok, mint én
- szóval én - leszünk a bázis.
Amire felépül ez az egész.
Hidd el, pontosan nem tudom mi,
szerintem nekem a tervrajza is túl magas -
de - azt mondta - rám épül.
Nem értenem kell, hanem megtartanom.
Most nem tudom, mi a rossebet tartsak
erről az egészről.
Ja, és.
Azt mondta háromszor árulom el -
neked szólva, szerintem ez az első.
*
Péter - még mindig kakasszó előtt
Nem. Nem én voltam ott, nem az voltam
én. Vagy nem az a bizonyos én voltam, aki most.
Mit mondjak? Tudom, hogy nem vagyok okos.
Mindig lenyomnak a többiek a hülye érveikkel,
lukat dumálnak a hitembe.
Mintha volna.
Mintha a hitnek
lenne velem bármi dolga.
Én. Csak éhes vagyok a változásra. Hogy
ne fogyjon el a levegőnk. Legyen
hal a hálónkban, asztalunkon ebéd,
a gyerekünknek valami kis
csapongási lehetőség a mi
visszavágott szárnyainkhoz képest -
lehessen festő és ne asztalossegéd,
s ne éhezzen, amíg fest.
Mit mondjak? Látom, hogy tagadom.
Ezzel is: nem a gyomrot laktatná a szóval.
Látom, hogy nem értem, mit kell tartanom.
Mit kellene. Hogy hogyan épülhet
a bukásra a megbocsátás szelleme.
Most már van mit bevallanom. Lehet hogy
fel kell törni a talajt, ha tornyot rakva
szükséged van először egy alapra?
Nem. Nem én voltam ott. Hamis a vád,
nem az a bizonyos én voltam, aki most
őt siratná. Vagy önmagát.
*
Péter - utoljára a kakasszó előtt
 |
| Csontváry Kosztka Tivadar |
Háttal neked. mert felnyitottad.
Üres sír-arcod rászáradt kenet
az emlékezeten. Semmi nem úgy van
ahogy tanították: ezt tanítottad.
És mi futunk előled. Jobb volt, amíg
a harcost vártuk. Aki nem magyarázta el
hogy a vereség a győzelem. Hogy a feje
tetején áll a világ, és akit imádunk, az
bennünket zabál. Nem érted.
Nem hallgatunk. Futunk előled. Feltámadásod
hirdeti, hogy igazad van. Nincs ennél
nagyobb rémület. Mi nem
üdvözülni akarunk. Mi nem
akarunk meghalni. Úgy főleg nem
ahogyan te: gyalázatban.
Háttal neked. Mert felnyitottad
a szemünk. Üres sír tekintetünk
egymásba ha néz - téged lát.
Ahogy zavarodottan bolyongsz sebes
testeddel az emlékezet szélén.
Futunk előled. Nem akarunk meghalni.
Gyalázatban főleg nem. És sebes
testtel bolyongani az örömre,
evésre-ivásra-ölre érzéketlenül.
Üdvözült zombi urunk,
mi nem akarunk. Nem. Nem.
Vagy nem így.
Tudod a végén úgyis olyannak
hazudunk majd, aki követhető.
Neked háttal. Mert tényleg
semmi nem úgy van,
ahogy tanították. Üres sír-tekintetünk
ne nyisd fel - nem jön elő belőle senki.
Ne kergess minket üdvözüléssel
a kárhozatba.
(Megjelent a shizoo-kötetben)
