Akkortájt olyan álmodozva jártam:
sokszor nem tudtam azt se, hol vagyok.
Rozsdás vas ízét éreztem a számban,
szivemre ültek súlyos hónapok,
és percek is, még sokkal súlyosabbak,
s eszembe juttatták, hogy meghalok...
(Szilvási Pál: Akkortájt olyan álmodozva jártam)
Akkortájt az egyensúlyigényem
megtarthatatlan mértékig szakadt:
már nem fértek a gyógyszerek a vényen,
epével ízes koktél-vágyakat
hűtött belém az önszabályozás, le,
a didergésben hőforrás nem akadt,
egy nő se, ki húson melegítsen,
nem voltam könnyű, és nem voltam éber,
nem volt semmi tűz, hogy elégítse,
életre vágyja némi testiséggel
a bennem dermedt, lelki fürdőkádban
körbesajgott, terápiás jéggel
körített oszlást. Fagyról is leváltan,
végül, mikor már a test is zavarta
a reszketést: a kádból is kiszálltam -
sajnos tudom, hogyan zuhantam arra...
