Buszra szállva, abban a frissen
helyváltoztatásra hangolt állapotban,
amikor a tér amúgy is tágul,
a látóterembe kúszik a stadion,
a frissen elé húzott irodakomplexum spanyolfala mögül
egy hosszú pillanatra rám kacsint a stadion.
Ahogy elrántja előlem a
helyváltoztatás, chilei és afrikai
nem rendeltetés-szerűen használt testvérei
vernek félelemtanyát a zsigereimben.
Valamiért olyan képeket pörget az elmém,
ahol a testek saját sikolyaik kergetik
a pálya füvén.
Tehetetlen vagyok a képeimmel,
amit a helyben tárolt energiák sikoltanak.
Készenlét a terrorra -
most még csak a másik csapat béközepe ellen,
most még csak a pajzsos rendfenntartók ellen,
gyülemlő mérgezés,
ami addig nyújtózik,
mindig addig nyújtózik, ameddig a
társadalmi takarója ér.
Ennyire vagyok nyitva
és olykor ennyire nem kellene nyitva lennem
arra, hogy mit üzen a hely,
az idő, a vaj- és egyéb színű árnyalatok.
De ezt a tanulságot én is az erőszaktól tanultam,
erőszakkal véve el az erőtől,
ami elragad és ezáltal birtokol.
Még jó hogy aztán elsuhanunk a
kultúra tereinek háta mögött is -
és egy befejezhetetlen este ritmusos emléke,
a színpadon telő soha ne érjen véget
kimossa az agyamból
a rajban gyülekező döglegyek
testekre telepedésének képét.
Így van nyitva az, aki mérgek által tanul,
mások berobbantott járatokon besüvítő,
rém- és egyéb látomásainak
kereszttüzében.
