1.
Amikor abbahagyom, onnantól nyilvánvaló
hogy kudarc. Hogy az volt. Egy fikarcnyi sors, amit
abbahagytam. Mert abba kellett. Hiszen
kudarcba fulladt.
És mintha életen belül reinkarnálódnék – elfelejtem,
ami kudarcba fulladt. Nem dolgozom érte, csak
leesik rólam. Nem emlékszem, elfelejtődik
magától – egy másik élet volt, folytathatatlan,
innentől nem is az enyém.
Lehet, hogy ezért nem ér véget ez a verseket
szélbe és esőbe kiabáló,
dühítően ösztönös és a felnőttek jelenlétében
folyton zavarba jövő kamaszkor?
Mert minden átesés újabb életbe újraindítja
benem érés kínnal rakott kezdeteit -
amikor törli a kudarccal a felszikrázó
napsütést is az újabb kis halál?
2.
Olykor szembejön velem a kis halál előtti
másik életből valaki. Aki nem érti, hogy lehettem
ennyire hűtlen. Barát. Szerető. Társ. Vagy
csak szemközti munkaasztal másik rabszolgája.
Hűtlen telifüstölt kollégiumi szobához,
tóparti tetőtlen kunyhóhoz, szélcsendhez,
nádas halszagához – az elérhető távlatú hegycsúcs
oldalán vízszintesen száguldó hópelyhek erőszakához,
együtt megélt napégetéshez. Szájtépések
felszikrázó, elektromos ízű éjszakáihoz.
Legyen akármilyen
dokumentált, leírt, hiánytalan az emlék
a világban, vagy a másikban aki éppen
szembe jött velem, nem emlékszem.
Nem úgy emlékszem – elsőre sokszor
nem is tudom hova rakni őt magát sem.
A kis halál előtti élet másikát. Nem érti.
Látom a szemében ezt a nem értést.
Látom, ahogy elrak.
Ahogyan
mindent megtesz majd, hogy a sérelemmel,
amit a bennem terjengő hiánya épp okoz,
végre ő is elfelejtsen engem.
3.
És közben előre elköltöm a holnap bevételét. A manna
biankó csekkel fizetett élvezetében lebegek. Majd
holnap megadom. Vagy hétfőn. Valamelyik hétfőn.
Mikor megkapom azt, ami jár. Azért a tegnapért, amit
tegnapelőtt költöttem el.
Ez az örökségem – holnaputáni manna ára, ami
tegnap fogyott el. Előre élek, beteljesíthetetlen
ígéret. A bizalmat fogyasztom el. Bizalommanna.
Mohón, gyorsan falom, mint általában a szégyent.
Megtapad mégis. Zsírba forgat.
Egy ártatlan, abban a pillanatban elharapható
körteízű tavaszra vágyom. Amikor
nem jön el értem az újabb kis halál,
amikor téged sem felejtlek el -
lázas növekedés közben elfogadom
a lassú, helyén való fonnyadást és
azt eszem, amit elém raksz, élet.
