Himnusz a távolba látáshoz

 

A Juno űrszonda felvételei a Jupiterről  (NASA)

Valahol csillagászati közelségben,
egy kitaszított szféra legszélén
örvénylik Paolo és Francesca*, örökbe
pillanat-lakatolt bűnben -

egy fénykép erejéig látszottak a minap,
egy közömbös elektronika rögzítette
ezt a látványt -

örökbe pillanat-lakatolt bűnben:
amikor megteszed megáll az időd,
teljességéből az a letört darab nem
ketyeg tovább.**

A bűn juttathat a legkönnyebben
az időtlenbe, egy letört
darabkát, amit bűnhődésnek hívnak -

ezt egyszer megtapasztaltad és
ha jól figyelsz, látod:
még mindig abban a pillanatban állsz -

onnan nyúlik gumicukormód az
önfeledtség idáig, ahol
már tudod, hogy nem
bocsájtottak meg -

a holtak képtelenek -

látod örvényleni Paolo
és Francesca lelkét, géppel
látvánnyá fogható távolságban, és
minden reményed összegyűjtve
suttogod a képnek: bocsánat.

Bocsánatot kérek. 

*Dante Isteni színjátékára utalnék - Paolo és Francesca ott olvasható legendájára.

**Mindazonáltal megdöbbentőnek találom a jupiteri felhőzet felső rétegének teljesen új mélységekig látható szerkezetén túl, a megosztott képek alatt a konteó- és lapos-Föld-hívek tömeges őrjöngését.

Olyannyira, hogy nem is merek lábjegyzet nélkül Paolóról és Francescáról beszélni ebben a kiterülő kontextusban, hiszen a megragadásuk (a látványban megragadásuk) módja gyökeresen értelmezi át azt a szemléletmódot, amit a "hívek" annyira méltóságon aluli módon vetnének el. Ez a legmorbidabb különállás - a tisztán anyagi szemlélettel, de a "hívek" elvakultságával sem ért egyet...

Annyira méltóságon aluli módon látnák hazugságnak a részvétet - azzal nyugtatom magam, hogy az én konteóm legalább elegáns.