Alászáll

Úgy nagyjából az örömről
kellene szólni. Hogy beszédelegsz a
romló méltóságú ház udvarán át a
hátsó lépcső elhanyagolt,
egykori fényét vakolatfoltokban
őrző homályába. Fényes nappal
fénytelen száradt csigajárat, fel,
az ajtóig, amit majd kinyit az
örökében lakó örök éhség.
Az enyhe porszag, a csillár fölötte,
a szőnyeg alatta, az anyutól kapott
pulóverén a meghitt kopások,
kilincsen a tapogatás nyoma - ilyen
őrzött érintésekben az öröksége,
ahol amiben változatlan.
Ez az állandósult foszlás
a legijesztőbb hűség.

Udvariasak, 
halk szavúak vagytok, mint 
egy temetésen

Kifelé látod a márvány-
lépcsőt, ami alól kifogyott a
föld. Hídként feszül a süppedt
udvar és a kijárat hámló
feltámadása közt. Rá kell lépned,
mintha éreznéd, ahogy felnyög
idegenséged alatt. Nem nézel
vissza. Úgy nagyjából az
örömről kellene szólni,
hogy kijutottál Orpheusz
maga választotta, sehová soha
nem minek is birodalmából. Nem
engedi, nem. Nem ereszti ki többé
eltemetett anya-Eurüdikéje.

Megjelent a Futártempó kötetben